Minden ember sorsfeladattal született. És itt jön a lényeg: amikor „Ő AZ!” a férjem lesz, vagy a feleségem, sorsfeladatának egy jelentős részét akarva-akaratlanul átveszem. Ő pedig az enyémet. Az ő baja az én bajom lesz. És a szerencséje az én szerencsém is. Innen kezdve egymás keresztjét cipeljük. Segítünk egymásnak élni, vagy elrontjuk egymás életét. Egymásnak vagyunk betegek, és egymásnak gyógyulunk meg. Ezt nem szoktuk tudni. Nagy baj. Tovább játszunk a régi „szerelmes” szerepet – holott egy más történetben vagyunk már.
Rossz párkapcsolat az, ahol a felek lehúzzák egymást. Ha valakinek párkapcsolati gondja van, sohasem azt nézem, hogy mennyire mély közöttük a szakadék, hanem azt, hogy van-e ereje annak, aki tisztábban lát, megemelni a másikat, vagy ott tartanak már, hogy ő is zuhan vele. Számomra ez jelenti egy kapcsolat végét. Az ugyanis már nem szeretet, ami bukásra kényszerít. Lehet szenvedély, bármiféle lelki vagy érzéki örvény, lehet megszokás, kényszer – még közös anyagi érdek is lehet –, de nem szeretet.
A pokolba is leszállhatsz, ha van reményed rá, hogy társadat felhozhatod onnan – de ha nem akar jönni, s lehúz, nem szabad miatta ott maradni. Ez ugyanis már nem miatta történik, hanem saját gyengeséged miatt. Az önelvesztés nem szeretet.
Egy párkapcsolatban az a nehéz, hogy „igazságviszonyba” kerülünk egymással. Mindenhol van búvóhely. Szerelemben, barátságban is. Még szülő-gyerek viszonyban is van. Itt nincs. A jó párkapcsolat az, melyben segítünk egymás sorsát megcsinálni. Minden együttélésnek az az egyetlen kérdése: „Emelkedünk vagy süllyedünk mi együtt?”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)