Épp megérkeztünk a nagyszüleimhez és a konyha üveg ajtaján át láttam nagyapámat, ahogy az asztalnál ülve görnyedten kanalazza gőzölgő levesét. Forrón szerette a levest, de most óvatosan kellett ennie, mert beteg volt. Azt mondták gyomorrákja van. Tíz évesen nem tudtam mit jelent ez, csak éreztem baj van.  Néztem befelé a konyhaajtón és egyszercsak váltott a kép és onnantól, mintha egy finom selyemfátylon keresztül szemléltem volna a dolgokat. Láttam, hogy ha nagy leszek, orvos leszek és gyógyítani fogom a rákot. Tudtam, kutyulok egy szert is hozzá, egy elixírt. Gyermeki létem számára világos volt, hogy citrom az kell bele, mert abban sok a C-vitamin és a betegségek gyógyításhoz arra szükség van. Aztán hirtelen ellebbent a selyemfátyol és vele együtt a látomás is.

Nagyapám sajnos hamarosan elment közülünk, velem pedig elkezdett forogni az időkerék. Évtizedek teltek el és én nem lettem orvos. De a látomás időről-időre felsejlett bennem, ott munkált  lelkem mélyén és kezdetben szelíden, majd egyre sűrgetőbben hallatta a hangját. Ahogy emlékszem mindig is érdekelt a gyógyítás, de nem a hagyományos értelemben. Sokkal inkább a mögöttes okokat  kutattam és a lelki oldaláról közelítettem meg a dolgokat. Ha valaki a közelemben csak eltüsszentette magát, egyből volt egy jól irányzott kérdésem felé, és máris terápiába kerültünk. Sokan nem kedveltek nyers őszinteségem miatt. Azóta sokat lágyultam és megtanultam gyengéd őszinteséggel kifejezni magam.

Szinte sose vagyok beteg, ha mégis, akkor hamar kihozom magamat a  kórságból. Kitartó önterápiával addig boncolom magamat, amíg ki nem műtöm lelkemből a  fekélyes részt. És tanulok. Folyamatos önfejlesztő, önátalakító üzemmódban működök. Amit akarok, elérem. Ha szeretnék valamit megkapom. Így van ez kicsi korom óta, akkor rámfogták akaratos vagyok. Most már ezt úgy fogalmazom, tudatos vagyok, magam teremtem a valóságomat. 

Mint említettem nem lettem hagyományos értelemben orvos, de mindeközben sosem szűnt meg a belső hívás zenéje a lelkemben. Lettem helyette közgazdász, bankos, pénzügyi vezető, majd két évtized kanyargós életút után 2012-ben végre természetgyógyász, coach-kineziológus és éreztem, hogy ezzel Személyes Történetem útjára léptem. Küzdelmes volt mire bennem is megérett és felfedeztem magamban a küldetésem: tudatosítani azt, ami van és játékosan tanítani az önfejlesztést és önjobbítást. Célom saját képességeim mesterévé válni és megtanítani másoknak is, hogy ez nekik is lehetséges.

Pár évvel ezelőtt újabb bepillantást kaptam a jövőmbe. Április 7-e volt, igazi tavasz lengte be a kisváros levegőjét, amikor egy társaságra várakozva az utca túloldalán megláttam Őt.  Mint lepkére vadászó macska kitágult pupillával meredtem a túloldalra és csak egy kérdés zsongott a fejemben: Ki az a férfi ott? 

Rám nézett. Összekapcsolódtunk. Menthetetlenül.  És ez a kapocs azóta is tart minket egymásnak. Nem volt előzmény, nem volt ismerkedés, közeledés, flörtölés. Nem itt döntöttünk, ez már el volt döntve, egyszerűen tudtuk, hogy dolgunk van egymással.  Egy ideje már azt is tudjuk mi dolgunk. És tesszük. Közösen. Azt mondják, hogy férfi és a női energiáink összeadódva magasba emelik azt, aki közénk kerül. Azt is mondják igazi kaland beülni a fotelbe, kettőnk közé. Ott kifeszül a tér, erővé generálódik a mező és feltör, ami a lelket nyomja. Mi pedig kísérjük az úton a keresőt, vele vagyunk ketten, biztonságban és segítünk, hogy megtalálja a saját megoldását. Kérdezünk, oldunk, thétásan ásunk, családot állítunk,  a színek nyelvét hívjuk segítségül és tudatosítunk. Azt, ami van. Benézünk a fekete fálytol mögé és lerántjuk a leplet arról amit takar. Illúziók nélkül, olykor kíméletlenül mutatjuk a keresőnek, mi az ami van.

Ez a mi képességünk: rálátást adni a női és a férfi erő egységéből. Ez olyan, mint egy zene. Mert minden kapcsolatnak zenéje van. A miénknek zöld zenéje. Ez fontos, mert a zöld zene különös látomás, időnként zavarba ejtő:  erő van benne, mégis gyengéden kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a belső csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak, csak ölelik egymást. Átkozottul nehéz a zöld muzsikára együtt táncolni, gyakorolni kell, sokat. Mi ezt tesszük napról-napra. Csináljuk, amit a szívünk diktál. Gyakorlunk és tanítva tanulunk és közben hiszünk és álmodunk.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben megbújik egy olyan képesség, amiben ő jobb, mint mások. És abban is, hogy ez akármilyen mélyen van elásva arra vár, hogy kibontakozhasson. Legbelül ezt mindenki érzi, csak úgy tesz, mintha nem hallaná annak hívó szavát. Amíg nem vagyunk tisztában azzal, hogy saját életfeladatunk van, tudatalattink – álmok, megérzések és belső késztetés formájában – időnként megpróbál jelzéseket küldeni. Ezek a belülről jövő jelzések ösztönzően hatnak személyiségünkre, életpályánkra és kapcsolatainkra. Ám, amíg nem ismerjük fel a lelkünk legmélyén rejlő feladatokat, és nem ennek megfelelően éljük az életünket olyan, mintha egy olyan kirakós játékot próbálnánk meg összerakni, aminek hiányzik egy, esetleg több darabja. Menet közben érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk mi az, ezért mindent a megszokott menetrend szerint teszünk, de az alapvető felismerés még várat magára. És közben egyre kisebb lesz az önbizalmunk és egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben.

Előfordul, hogy nehéz pontosan megnevezni mi az adottságunk, hacsak nem nyilvánul meg már gyerekkorban mindenki számára láthatóan, mint a festőművészek, zenészek esetén. Már gyerekkori alkotásaikból kikiabál tehetségük. Könnyű nekik – sóhajtunk megadóan, de itt vagyok én, és fogalmam sincs miben vagyok jó. Sok esetben tényleg nem ennyire nyilvánvaló, hogy mi az ember  különleges képessége, annál is inkább, mert az neki egyértelmű normalitás és azt hiszi mindenki tudja azt, amit ő. Onnan lehet felismerni mégis, hogy mi a talentumod, hogy az neked könnyű, másnak pedig nehéz. És van egy  kérdés is, amire mint a bezárt kagylóhéj megnyílik a szív tere és láthatóvá válik a belsejében csillogó gyöngy.

Mielőtt tovább olvasol tégy egy próbát magadon! Gondolatban tedd a kezed a szívedre és válaszolj, mi az a tevékenység, amit szíved szerint csinálnál? Ha minden egyéb körülmény adott lenne, mi az amivel foglalkoznál? Ha erre nem jön meg a válasz, akkor emlékezz visza, mi akartál lenni kiskorodban? Csak figyeld magad és érezz bele!

Erre a kérdésre általában az ember először mélyen elcsendesedik, majd lelkesen rávágja: Ja, én szívem szerint….és már mondja is, hogy mire vágyik, mit szeret csinálni. A lelkesedés a jelzőbólya, hogy jó felé jár az ember.  És mi a te Személyes Történeted?

Így ír erről Coelho az Alkimistában. “Azt, amit mindig is csinálni akartál. Fiatalkorában mindenki tudja, mi a Személyes Története. Akkor minden világos és lehetséges, s az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának. Ahogy azonban telik az idő, valamiféle titokzatos erő igyekszik bebizonyítani, hogy a Személyes Történetedet megvalósítani nem lehet. Ezek olyan erők, amelyek rossznak tűnnek, de valójában megtanítanak arra, hogy valósítsd meg Személyes Történetedet. Fölkészítik a lelkedet és az akaratodat, mivel ezen a bolygón egyetlen nagy igazság létezik: legyél akárki, csinálj akármit, ha valamit igazán akarsz, az azért van, mert ez a kívánság a Mindenség lelkében született meg. Ez a te küldetésed a földön.”

Mi hiszünk abban, hogy te is képes vagy beteljesíteni Személyes Történetedet és ha úgy érzed, segítségedre lehetünk ebben, keress bennünket!