Azt az érzést soha nem fogom elfelejteni. Tehetetlennek, elveszettnek és aprónak éreztem magam, ráüvöltöttem: – ébredj, mi van veled! Semmit nem reagált és az ajkai pillanatok alatt szederjesre lilultak. Ott volt a gyerekem a kezeim között és nem tudtam semmit sem tenni, hiába ráztam, kiabáltam. Azonnal hívtuk a mentőket, akik pár percen belül meg is érkeztek, bár ez akkor végtelenül hosszúnak tűnt. Annyira pánikba voltam esve, hogy a mentők hívószámát sem tudtam beütni a telefonba, megállíthatatlanul remegett a kezem. Ekkor odajött hozzám kisebbik fiam és nagy nyugalommal ezt mondta: Apa, 104 a mentők. Ahogy ezt kimondta, áradt belőle valami megnyugtató bölcsesség, én egyből magamhoz tértem és be tudtam ütni helyesen a számot. Azóta is hálával gondolok erre a pillanatra.

Egy ijesztő és titokzatos betegség

Ekkor a nagyobbik fiam elkezdett rángatózni, üveges tekintetében látszott, hogy nincs itt, nem lát és nem érzékel minket. Amint kiértek a mentők – volt köztük két barátunk is, ami nagyon sokat segített lelkileg nekünk – azonnal kezelésbe vették a gyermekünket és próbálták szállítható állapotba hozni. Még ekkor sem tért magához, viszont olyan erősen rángatózott, hogy csak nagy nehézségek árán tudtuk levinni a mentőbe. Ezután hosszú várakozás következett, majd közölték, hogy nem tudnak vele elindulni, mert nem stabil az állapota és meg kell várni, míg Budapestről ideér egy még jobban felszerelt mentőautó. Ettől nem lettünk nyugodtabbak, de egyelőre nem tudott senki sem konkrétat mondani arról, hogy mi is történik. Hamarosan odaért a másik mentőautó és ezután eltelt még 3,5 óra gyötrelmes várakozással, mire végre elindult az autó a kórházba. Egész éjjel vizsgálatok sorát végezték az akkorra már lélegeztető gépre kapcsolt gyermekemen és hajnalra közölték velünk, hogy beviszik az intenzív osztályra, mi pedig menjünk haza, mert az állapota már stabil. Azt, hogy mi ez az egész és mégis mi a baja a gyereknek senki nem tudta megmondani nekünk. Másnap reggel mentünk be ismét hozzá.  Szívszorító látvány volt, ahogy feküdt látszólag élettelenül és csak a gépek surrogását lehetett hallani, amik lélegeztették. Az orvosok azt mondták, hogy szerencsére nem találtak semmilyen szervi problémát nála, így másnap (szombaton) reggel leveszik a gépről. Azt valószínűsítették, hogy egy generalizált epilepsziás rohamon esett át. 

Amikor a barát megérzi, hogy szükség van a segítségére 

Eljött a várva várt szombat reggel, tartottunk befelé a kórházba, hogy lássuk a gyereket felébredni. Csörgött a telefonom és egy barátom hangja szólalt meg a másik oldalon, aki hallotta mi történt velünk.

Bihari Laci volt az, akinél pár napja kezdtem el egy jobb agyféktekés rajz tanfolyamot és kérdezte, hogy az orvosok mit mondanak. Mikor közöltem vele, hogy gyakorlatilag a találgatáson kívül semmi konkrétumot nem tudnak, azt mondta menjek el egy családállításra, mert az egyik barátja – Kovács Géza – épp aznap tart ilyet és Ő a legjobb ebben a témában.

– Család mire? – kérdeztem, mert még a kifejezést sem hallottam. Családállításra közölte mégegyszer. – Én ezt most sem értem, de elmegyek, ha segíthet – válaszoltam.

– Fél óra múlva kezdődik, szólok Gézának és megvárnak – mondta Laci, majd megadta a címet, ami közel volt a kórházhoz. Gyermekem a Tűzoltó utcai gyermekklinikán volt, Gézáék valahol a Nagyvárad tér környékén, ami kocsival pár perc az Üllői úton. A gyerek gyógyulása érdekében abban a pillanatban bármire kapható lettem volna és ebben az sem zavart, hogy nem tudtam hová is megyek és nem is értettem miről szól ez a dolog. Laci nagyon szimpatikus és hiteles volt nekem, nem volt okom kételkedni az ítélőképességében, ráadásul ilyen „lelki” dolgokban sokkal tapasztaltabb is volt. Ő már akkor járta azt az utat, amire én valójában még csak akkor léptem rá, mikor ez történt – bár ez csak később állt össze bennem.

Amikor hív a mező

Amikor beértünk az intenzívre, gyermekünk édesanyját otthagytam, hogy legyen vele és elrohantam a megadott címre. Valójában még akkor sem tudtam, hogy hová megyek, csak éreztem, hogy valami vonz és kell, hogy kapjak egy felismerést, megoldást. Valamit, amit megfogalmazni sem tudtam, csak egyszerűen éreztem, hogy mennem kell. Mikor odaértem láttam, hogy már csak rám várnak, megköszöntem Gézának ezt, és bementem a többiek közé. Még akkor sem tudtam, hogy mi fog itt történni, voltak mécsesek, székek körben, a hangulat ünnepélyes és barátságos volt. Nem ismertem senkit – ennek még nagyon nagy jelentősége lesz – de azt éreztem, mintha haza jöttem volna és régi barátokkal üldögélnék.

Általában gyorsan barátkozom és ismerkedek, de ez most valami más volt, mintha valamilyen láthatatlan kötél kötött volna minket össze. Az állítás életem addigi legmegdöbbentőbb élménye volt.

Mint egy gejzír, úgy tört elő belőlem a fájdalom

Amikor beültem a székbe és el akartam mondani, hogy miért jöttem elsöprő erővel szakadt ki belőlem a zokogás. Percekig megszólalni sem tudtam. Géza mellettem ült és a kezét a vállamra tette, ami erőt adott ahhoz, hogy megnyugodva végre el tudjam mondani a bajomat. Ezután kiválasztottam az állításomhoz a „segítő  képviselőket” – külön a betegségnek, azaz az epilepsziának is – és megkezdődött az „állítás”.

Döbbenetes volt, ahogy a képviselők által – akik semmit sem tudtak rólunk – teljesen valóságosan láthatóvá váltak a családi viszonyaink és világosan látszott a betegség megjelenésének az oka. Egyszerűen megjelent az, ami van a valóságban. Világosan látszott, hogy a „betegség” segített megmutatni a családon belüli konfliktust, amiről otthon mi nem beszéltünk egymással, de az attól még ott volt. Az állítás vége felé Géza engem is beállított a saját helyemre és arra emlékszem, hogy elemi erővel árasztottak el az érzések és terelt a mező folyamatosan a megoldás felé. Minden részlet nincs már meg, csak azt tudom, hogy egyre jobban megnyugodtam és a kezdeti düh és harag fokozatosan eltűnt, a helyét átadva a szeretetnek, az elfogadásnak és a megértésnek.

Mai napig megvan az érzés, ahogy az állítás végére már nagyon nagy nyugalom szállt meg és TUDTAM, láttam, hogy a gyereknek semmi baja és a betegség csak mutatni akart nekünk szülőknek valamit, amit mi nem vettünk észre. Azt is tudtam, hogy a gyereknek már nincs több dolga ezzel és teljesen jól van. Már nem volt bennem egy szemernyi kétség sem.

Hát ez misztikus…

Mire visszaértem a kórházba a fiam már vidáman üldögélt az ágyában és nem emlékezett semmire az egész históriából. Az elmúlt két nap, mintha nem is történt volna meg. Nem fájt semmije, teljesen jól volt és nem nagyon értette, hogy miért van ott. Az orvosok még ezután is vizsgálgatták lelkiismeretesen, néhány napig még bent tartották, de nem találtak semmi olyat, ami igazolta volna azt, hogy mitől volt a gyereknek ilyen generalizált epilepsziás rohama. Amivel, mint utólag kiderült még a kórházban sem találkoztak sohasem előtte. A kórház vezető főorvosa bejött néhány nap múlva a gyerekhez és az összes leletét nézegetve csak ennyit dünnyögött az orra alatt halkan: „hát ez misztikus…” Ekkor én már tudtam, hogy az okot nem itt kell keresni. És azt is tudtam, hogy az ok, ami ténylegesen kiváltotta a betegséget már megszűnt. Szemernyi kétség sem volt bennem, mert az állításban láttam, hogy a „betegség” képviselője kiment a körből, ami azt jelenti, hogy megoldódott  a probléma. Én pedig már nem éreztem haragot irányában, csak hálát, hogy megmutatott valamit a családunkban, amit megoldunk.

Véletlen vagy isteni jel?

Néhány nappal később a Budapest Sportcsarnokban volt egy Joe Satriani – a világ egyik legzseniálisabb gitárosa – koncert, ahová együtt terveztük a fiammal elmenni. Mivel ő nem jöhetett még, abban maradtunk, hogy én elmegyek és ő majd a telefonomon keresztül hallgatja a zenét. A koncerten több, mint 7000  ember gyűlt össze és itt történt valami, ami bennem az addigi bizonyosságot szikla szilárd hitté változtatta. Említettem az elején, hogy senkit sem ismertem előtte azok közül, akik ott voltak a családállításon. Nos, a koncert közben a több ezres embertömegből odalépett hozzám az a férfi, aki a családállításban az „epilepszia betegséget ” képviselte. Rám nézett, egy szót sem szóltunk egymáshoz, elmosolyodott majd megöleltük egymást és ő elment. Életem egyik legdöbbenetesebb élménye volt.

Nem tudtam mi ez abban a pillanatban csak éreztem, hogy ez nem lehet „véletlen” és valami olyan történik velem, amit szoktak emlegetni „isteni jelként”, „kozmikus fordulópontként” és hasonló jelzőkkel. Azt az illetőt sem előtte, sem utána nem láttam soha többet, a nevét sem tudom, de végtelen hálával gondolok rá azóta is. Ez még 2010-ben történt.

Így lettem belőlem családállító

Ez már több, mint 7 éve történt, fiam azóta nagykorú lett, soha többé nem voltak se rohamai, se epilepsziás tünetei és vidáman éli ifjú életét.? Amikor Kovács Géza  családállító 2012-ben elkezdte átadni hosszú évek alatt kinccsé formált tudását, az elsők között jelentkeztem hozzá tanulni és azóta nagyon jó barátok lettünk. Megtanultam tőle a Családállítás és a ColorGenetics rendszerek alkalmazását és ma már én is ezzel foglalkozom terapeutaként, soha meg nem szűnő hálával és elkötelezettséggel.

Rónai Levente – Családállító és ColorGenetics, Aura-Soma és Theta Helaing konzulens