A láthatatlan akadály

Egy családállítás margójára…
Nem volt csúszós az út, nem volt sötét, nem voltak rossz látási viszonyok, amikor a férfi előzni kezdett 110 kilométeres sebességgel egy kamiont a 84-es úton. Üres szembesáv, sehol egy kocsi a láthatáron, sima ügy – gondolta. Akkor még nem tudta, hogy élete legrázósabb előzésébe kezdett.
Visszaváltott és határozott mozdulattal rálépett a gázpedálra, hogy mielőbb a kamion elé kerülhessen. Még hallotta, amint hátul a három gyerek épp összevitatkozott valamin és édesanyjuk elölről próbálta csítítani őket, amikor a gyerekcsivitelést éles sikoltozás váltotta fel. A férfi elől hirtelen eltűnt a világ és az autó betört szélvédőjén már nem lehetett kilátni. Előtte egy pillanattal a motorháztető váratlan felcsapódása olyan erővel történt, hogy a belső visszapillantó tükör elsüvöltött a gyerekek feje mellett és üstökösként becsapódott a hátsó szélvédőbe, ripityára törve azt is.

Se előre, se hátra

A férfi jeges rémületet érzett az ereiben, nem tudta mi zajlik körülötte, már csak az érzékei vezették helyette az autót. Rémület, sikoltozás, kitágult érzetek és üresség. Most már se előre, se hátra nem lehetett kilátni. Mint egy lassított felvétel, olyan volt az egész.
Mindeközben a kamion komotósan haladt mellettük és semmit nem észlelt abból, hogy egy autó hamarosan belecsapódhat az oldalába.
A férfi az elmúlt három hétben többször került kritikus helyetbe, de mindegyiket megoldotta. Egy nanomásodperc alatt átfutott az agyán, hogy lehet, hogy ez most végzetes lesz…
A felcsapódott motorháztető még mindig eltakarta előle a kilátást, de ő észrevett egy pár milliméteres sávot a szélvédő alján. Végre látott és sebtében döntött, még jobban beletaposott a gázba és megelőzte a mit sem sejtő kamiont. Majd tudatosan az út széli, sekély árok biztonságába vezette az autót.

Amikor a lélek jelen van
“Túléltük, nem sokon múlott.” Meredten nézett a családjára, jól vannak, élnek, de a betört szélvédőkkel az árokban vergődö autó látványa rádöbbentette arra, hogy az elmúlt három hét viharos eseményei és emellet az eset mellett, már nem mehet el egy könnyed vállrándítással. Jól tudta a lélekjenenléte volt az, ami most is megmentette az életét.

A kör közepén…
Egy hét telt el azóta és most itt ül egy családállításon, egy számára idegen városban, 200 km távolságban a lakásától, ott ahova már rég invitálta őt az élet, de eddig nem fogadta el a hívását. Meglehet még nem volt kész benne a változás. Fogalma sem volt, hogy mit keres itt, csak egy belső hang súgta neki, hogy itt a helye. Most pedig magába mélyedve ült és várta, hogy sorra kerüljön, hogy megszólítsa a mező.

Mielőtt sorra került volna már öt állítást végig nézett és kezdte érezni, hogy itt valami többről van szó, mint azt bármikor is hitte. Aztán egyszer csak rá került a figyelem. Beült a terápiás székbe. Elhallkult a hangja és sajgó szorítást érzett a szíve tájékán. Nem jött ki hang a torkán, percekig némán ült, alig tudta elmondani, hogy miért jött. Sanyarú gyerekkora volt, sok küzdelemmel, fájdalommal, a boldogság, mint fogalom ismeretlen volt számára akkoriban. Valójában azt sem tudta mire kérje az állítást, annyi problémát tudott felsorolni. A két családállító terapeuta szelíden csendre intették, hosszan vele hallgattak és ebben a szavak közötti csendben végre megszületett benne az érzés, hogy mi fáj neki a legjobban, mire kéri az állítást.

A láthatatlan akadály
“Egész életemben éreztem, hogy nagy dolgokra vagyok képes. Mégis bármibe belekezdtem a siker előtti utolsó kanyarban elbuktam – kezdte a férfi akadozva. Az a kérdés jár állandóan a fejemben, hogy: Miért van ez így, nem értem!? Harminc év alatt számos vállalkozásba belekezdtem, sok ötletem van, sok dolgot csinálok, de nem tudom sikerre vinni őket. Mintha lenne egy láthatatlan akadály előttem, ami nem hagyja, hogy elérjem a sikert. Mindig elbukok az utolsó lépésben. Az utóbbi időben már teljesen elkeseredtem, annyira rosszul mentek a dolgaim, hogy azt éreztem már mindegy, csak az egésznek legyen vége. Az éreztem nem találok kiutat, nincs megoldás. Szeretném, ha ez nem így lenne, szeretnék rálátni ennek az okára és az akadályt megszűntetni.”

Utolsó ölelés
Elkezdődött az állítás, hamar megmutatkozott, hogy az édesapja és ő közte feszül egy láthatatlan valami, ami nem hagyja, hogy közel kerüljenek egymáshoz. Bárhogyan is fordultak, mozdultak a képviselők a térben, közéjük állt az akadály és távol tartotta őket egymástól.
Aztán kiderült, hogy ez az életben is pontosan így zajlott, végig ott volt az akadály közöttük. Érzelmileg távol voltak egymástól, nagyon távol. A férfinak hiányzott az édesapja, nem volt számára elérhető. Mindig azt érezte, hogy ő nem fontos az apukájának, mintha nem is létezne a számára. És egyszercsak elkezdtek közeledni egymáshoz. Amikor a férfi még csak 20 éves volt apukája elment hozzá meglátogatni a fiát, ettek egy igazi otthoni ízekkel fűszerezett vacsorát, az apukája megköszönte a vendéglátást, megdícsérte a főztjét és búcsúzóul megölelték egymást, olyan férfiasan, igazán. Szeretetből, szeretettel. Abban a pillanatban megtörtént az, amire sóvárgott a szíve, végre közel tudtak kerülni egymáshoz és a férfi megérezte azt, amiben gyerekként soha nem volt része, hogy van édesapja.

Én vétkem
Egy hét múlva az apa halott volt, felakasztotta magát, a férfi gyermeki lelke pedig lelkiismeretfurdalásban gyötrődött, mert azt hitte, hogy ő az oka apja halálának. Azt hitte, hogy a szeretete ölte meg az édesapját. Azt hitte, hogy ha nem közelednek, ha megmaradt volna az akadály kettejük között, akkor az édesapja még mindig élne! Magát kiáltotta ki bűnösnek apja haláláért és azt kívánta bárcsak ne közeledtek volna, akkor talán még mindig élne. Micsoda félreértés ez a gyermektől!
Azt hitte, hogy ha közeledik valami végéhez, ami a szeretet, ami a beteljedés, ami a siker, akkor azután dráma jön, azután halál vár valakire.
A férfi nem tudta, hogy az apukája már rég el akart menni a világból és a fiával való utolsó összeölelkezés volt számára az elköszönés. Békében a szívében ment el. De a fia félreértette, magára vette és azóta bűnhődött a sikertelenséggel és önmaga akadályoztatásával.

Léleksebek gyógyulása
Elemi erővel keresett utat magának a harmincéves fájdalom és zubogva tört fel belőle. Levegő után kapkodva zokogott. Megindító volt látni azokat a mély érzelmeket, amik feltárultak az ötvenes éveit taposó férfi lelkében, amikor rálátott a majdnem végzetes félreértésére.
És az családállítás végén meg tudott történni az, amire több, mint 30 évet vártak a családi lelkek, végre elhárult az akadály apa és fia közül. És ott a mindenttudó morfogenetikus családi mezőben össze tudtak még egyszer ölelkezni és ez felszabadított mindkettőjükben valamit őserőt. Majd csend lett, békés csend.
Ekkor a terapeuták jelzésére a családállításon résztvevők hallkan felálltak és lábujjhegyen kivonultak a szobából, a jelenlétük feleslegessé vált, most már segítség nélkül is gyógyulni tudtak a léleksebek.

A férfi még sokáig nem szólt semmit, csak annyit mondott a nap végén: “úgy érzem magam, mint ha egy hosszantartó lázas betegségből épülnék fel, és ma van az első láztalan napom.”
Másnap már kora reggel üzenetet írt: “Meg van a kérdésemre a válasz! Köszönöm nektek.”

Ha érzed, hogy szólít a mező és részt szeretnél venni családállításon, itt tudsz jelentkezni!