Az elmúlás a családállítás szemével

Nemzedékről nemzedékre egyre távolodunk az elmúlás gondolatától. Régebben, nagyszüleink, dédszüleink idejében a halál sokkal inkább természetes dolognak tűnt, mint manapság, amikor próbálunk minél kevesebbet érintkezni vele, olyannyira, hogy sok családban szinte tabunak számít eltávozott családtagjaikról beszélni.
De november első napjaiban félretesszük félelmeinket, és talán legszebb hagyományunkat ápoljuk: fölkeressük szeretteink sírját és mécsest gyújtunk, magunkba szállunk, imádkozunk, és ott, valahol bent, a transzcendens határán találkozunk azzal, akire emlékezünk.

SZERETETT HOZZÁTARTOZÓNK elvesztésének gyásza életünk legmegrázóbb tapasztalata. Amíg nem velünk történt meg, elképzelésünk sem lehetett ennek a krízisnek a mindent elsöprő erejéről. A megfosztottság, a kisemmizettség, a reményvesztettség, a harag, a bűntudat, a befejezetlenség kínzó érzési gyötörnek bennünket. Minden összedőlt, vagy legalábbis inog. Még saját személyünkben is elbizonytalanodunk, miközben a gyászoló egy kicsit „maga is elmúlik”. Minél közelebb volt hozzánk az elveszített személy, annál nehezebb felfogni, hogy ez a valóság már nem létezik.

SAJNOS KORUNKBAN NEM KAPJUK MEG a megfelelő támogatást, ha egy súlyos veszteség ér bennünket. Minden azt sugallja, tovább kell lépni, erősnek kell lenni, mosolyogni kell. De nemcsak a külvilág bizonytalan, hanem a családtagok is. A veszteséget minden családtag másképpen éli meg, és mindenki a maga módján próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant.

A gyászolót teljesen leköti a problémája, semmi egyébhez nincs ereje. Nem képes közeledni másokhoz sem, pedig nagy szüksége lenne rá. Nem érti az életet, a sorsot, elvesztette addigi hitét az élet értelmében, és hiába keres választ. Mindehhez hozzájárul nehézségként az is, hogy a gyászoló embert a környezete is másként kezeli, mesterkélten bánnak vele, elkerülik, vagy esetleg (akárcsak maga a társadalom) „tabunak” tekintik. Nem tudják, hogyan viselkedjenek vele, elvárják tőle, hogy „normálisan” folytassa az életét. Így azután a veszteségélményhez csatlakozik a magányosság, izoláltság is.

PEDIG A VESZTESÉGET SZÜKSÉGES FELDOLGOZNI
A családállítás támogató seígtség lehet ebben az embert próbáló életszakaszban. Halott szeretteink képviselőit is beállítjuk a családállítás során és bár előfordulhat, hogy egyetlen alkalom kevés a megoldásra, néhány dologra biztosan számíthatunk: egyrészt alkalma nyílik a gyászolónak még egyszer – a képviselő segítségével – az eltávozott szemébe nézni és elköszönni tőle, elmondani, amire nem került sor, kimondani, ami fájt, és megköszönni, ami jó volt.

AZ ÁLLÍTÁSOKBÓL GYAKRAN KIDERÜL,

hogy a halottnak mennie kellett, nem lett volna senkinek semmi esélye arra, hogy itt tartsa. És főleg látszik az is, hogy ő jó helyen van, jól van a nagy ismeretlenben és szeretettel nézi az itt maradottakat. Az állítás végére talán könnyebb elfogadni azokat az orvosi eseteket, a klinikai halálból visszatértek beszámolóit, akiknek jó többsége csupa szép dolgot él át a túlpart közelébe érve: békét, örömet, szeretetet, fényt, nyugalmat, biztonságot.

A családállítás során egyszerre fájdalmas és lélekemelő megérteni a felfoghatatlant, választ kapni a miértekre és megbékélve elfogadni a Sorsot.

A családállításon lehetőségünk lesz félretenni félelmeinket, mécsest gyújtunk, magunkba szállunk és ott, valahol bent, a transzcendens határán találkozunk azzal, akire emlékezünk.