Mumusaink – azaz hitrendszereink ereje

Az alábbi történetet Edit írta és küldte el nekünk, miután Thétha Healing konzultációban rálátott saját korlátozó hiedelmeire és arra, hogy mekkora fájdalmat tudnak okozni azok a régi minták, amikhez ragaszkodunk, pedig meglehet már nincs is szükségünk rá.

” Nem kell arról senkit meggyőzni, hogy mindannyian tele vagyunk hiedelmekkel. Ez így szokott lenni, az meg úgy, ha viszket a bal szemem ez lesz és még sorolhatnám hitrendszerünk és babonáink számos megnyilvánulását.
A hiedelmek erejéről van egy nagyon szívbe markoló történetem, elmesélem Nektek.

Ugye szokták mondani a bölcs tanítók, hogy a mennybe vezető út kacskaringós és sok szenvedéssel van teli. Minnél többet szenvedsz, minnél jobban lebomlik, elpusztul mellőled formai világod, annál nagyobb az esélyed, hogy ott maradva „csupaszon” megtaláld önmagad, aki valójában vagy.

Történtem főszereplője mélyen hitt ebben, megtapasztalta már egyszer egy nagy veszteség alkalmával, miről is beszélnek a tanítók. Teltek az évek és Ő visszasüppedt kicsi egós világába, újra ragaszkott, újra elhitte, hogy van biztonság, újra a körülötte lévő formák világában találta meg önmagát.
Aztán egyszer csak nagy veszteségeket szenvedett el. Nagyon rövid idő alatt meghalt édesapja, aki nagyon közel állt hozzá. Igazi szeretet kapcsolat volt köztük, fél szavakból is megértették egymást, lelkileg közel álltak egymáshoz. Tőle kapta meg azt a legnagyobb ajándékot, amit a földön csak ritkán kaphatunk meg: a feltétel nélküli szeretetet. Nagyon fájdalmas veszteség volt, teljesen összeroppant.
Ezzel párhuzamosan több, mint 7 év után elhagyta társa, egyik pillamatról a másikra. Teljes kétségbeesés, folyamatos, szünni nem akaró fájdalmak, értetlenség. Szenvedés.

Így ment ez már heteken keresztül, hol az egyik, hol a másik fájdalom jelentkezett. Kevés alvás, étvágytalanság, nulla életkedv. Mindenki elutasítása. Egyetlen célja volt, megélni a szenvedést és semmit nem elfojtani, letagadni.
Egy tündéri ártatlan cica azért ott sündörgött mellette, odabújt hozzá, örült neki, ha hazaért, mellette aludt. Meleg volt, puha, lüktetett benne az élet. Lehetett szeretni, dédelgetni, sok szeretetet adott, Ő volt neki egy kicsi élet csíra, egy kicsi gyógyír arra, hogy jó még élni.
És akkor egyszer csak ezzel a kicsi élőlénnyel valami történt. Nem jött a gazdi elé, nem evett, nem ivott, csak aludt. Az egyik reggel már az ágy alól sem jött ki. Gazdája eljutott a teljes kétsébeesés állapotába, lefeküdt a földre az ágy mellé és a következőt mondta:
„Édes jó Istenem! Kérlek, legalább ezt a macskát ne vedd el Tőlem! Igérem megváltozom, megadom magam, csak őt hagyd meg nekem!” És csak teljes szívből zokogott-zokogott, mintha az élete múlna már ezen az apró cicán.

Aztán minden jóra fordult. Történetünk szereplője elment egy nagyon jó barátjához – aki egy remek segítő is egyben – aki rávilágított arra, hogy mennyi hiedelem él benne, többek között erről a megélt esetről, hogy csak szenvedés útján lehet változni. Amikor kettejük között napvilágra került ez a fájdalmas történet, írtó nagyot nevettek rajta. Barátja megmutatott neki számos olyan technikát – például Théta Healinget-, ami a szenvedés helyett segíthet mélyebbre ásni a lelkében, és rávílágított arra, hogy lehet az öröm, a kitartás és figyelem útján is változni, csak elhatározás, őszinteség és alázat kell hozzá.
Nem kell feltétlenül szenvedni, ez is csak egy nagy HIEDELEM volt. A terápia sikeres volt, történetünk szereplője újra eljutott a teljes megelégedettség állapotába. Na és persze a cicának sem volt nagy baja, pár nap alatt meggyógyult. Köszönöm a mély felismeréseket, könnyebb lettem.”- Edit