„Az ember úgy jön a világra, hogy hozza magával a sorsát. Mélyen-mélyen a lelkébe írva. Nem tudja az élettervét. És ahogy ő sem, az anyja sem. Nem tudja, hogy gyermekének mi lesz a sorsa a világban.
Egymásban vagyunk – ez a legnagyobb titok.
Az anya része a gyermeke sorsának. S fordítva: az anya sorsába már bele van írva eljövendő fiával vagy lányával való találkozása. Születés előtti találkozások ezek, melyek a földi élet során, mint sejtelmek jönnek elő.
Az anya haláláig aggódik a gyereke miatt. Akkor is, ha az a gyereke már hatvan éves. Az ő szeretete ugyanis hús a húsomból, mély közösségéből ered. Ha valaki elveszti a karját, hiába szokja meg, hogy félkarú, a fantomfájdalom egy életen át emlékezteti a hiányra. Az anyánál ez az összekötöttség még erősebb. Úgy érzi, hogy szíve a gyermekében dobog. Ahogy azt sokáig érezte is. Ezért azt kérni tőle, hogy távolodjon el szerelmetes gyermekétől, s nézze úgy, mint egy másikat, mint egy vendéget, akinek szállást adott a méhében, s most tovább megy: szinte lehetetlen.
Egyszerre mélyen a földben s fönt a határtalan égen lenni, emberfeletti feladat.
Aztán meg nem bírjuk ki ölelés nélkül. Kell az Élet! Nem is beszélve arról, amikor megbetegszünk! A halálos ágyán mindenki azt mondja: Mama!”
Édesanyám emlékére, idézett Müller Péter: Titkos Tanítások c.könyvéből