Egy olyan írást szeretnénk megosztani veletek, ami egyik kliensünk kezei közül került ki, miután egyéni terápiában születési trauma feldolgozásával foglalkoztunk. Eredetileg gyermekvállalási problémával keresett meg minket. Az oldás megindította benne a gyógyulást és ezzel együtt az írást is.
„Csak fekszem a sötétben, fülelek, a szemem ide-oda cikázik. Nem félek, ez már a félelmen túl van. Beletörődtem. Csak a ruha van rajtam, dörzsöli a bőrömet, alattam a matrac, kemény, merev, mintha egy deszkán feküdnék. Figyelem az űrt magam körül. Nem értem hová tűnt a puha, meleg, pulzáló élet ami körülvett, amivel eggyé olvadtam, ami ölelt, ringatott. Egy lassú hullámzás volt az egész, két szív dobbant benne egyszerre, ugyanazt a vért pumpálva az ereinkben, lágyan simult létezésem a létezésébe. Egyek voltunk, Ő meg én és a világmindenség.
Aztán hirtelen történt valami. Először csak egy kis rezdülés, de olyan idegen, hogy a lényem
közepéig hatolt, minden idegszálamat és sejtemet végigkarcolta, mint karmok a rozsdás
vasgerendát. És nekem menni kellett. Nem akartam, nem tudtam honnan jött a késztetés,
vajon belőlem, vagy kívülről? Nem voltam készen, nem is tudtam, hogy készülődnöm kellett
volna, de Ő ki akart lökni magából. Elkezdett leválasztani magáról és én nem tudtam, mi
történik. Féltem. Akkor először, iszonyúan féltem és ez a váratlan, hideg semmi vasmarokkal
szorította a szívemet. Próbáltam meg sem mozdulni, mintha nem is lennék ott, mintha nem is én lennék. Ez nem én vagyok, ez nem velem történik.
És akkor egyszercsak sikerült! Tényleg nem én voltam! Persze, hogy nem én, hogyan is
lehettem volna? Ilyen nem történik senkivel! Miért is tépnének ki bárkit a paradicsomból? A
békéből, nyugalomból, csendből, egységből, boldogságból? Lebegésből, mámorból, extázisból? A létezés csodájából? Kiszakítják, kitépik, véresen, ordítva, lámpák éles fénye vág az arcába, idegen, erős vízsugár csap a testébe, idegen kezek fogák, dörgölik, dugnak le csövet a torkán. Nézem, ahogy az a másik tűri, döbbenten, tehetetlenül, némán. Már nem is ordít. Hagyja, hogy érdes ruhával dörgöljék, aztán egy másikba becsavarják és egy hideg kocsin kitolják. Ott ülök mellette és nézem. Ordíts már, gondolom. Ordíts, amíg nem jön érted! Ordíts, amíg a bőrére nem tesz! Ordíts, amíg magához nem szorít! Ordíts, amíg el nem ringat végre! De csak feszik ott. Csendben van, néz, csak néz és néz és fekszik ott.
És akkor én ordítani kezdek. Ordítok, ahogy a torkomon kifér. Csak nézem őt, nézek a szemébe és ordítok. De engem nem hall senki rajta kívül. Ő meg azt gondolja, hogy ez is csak egy a sok szörnyűségből, amit ez az új világ tartogat. Úgyhogy csak néz és mindent magába temet, jó mélyre, egy olyan helyre, ahová soha többé nem kell elérnie, csak hogy elfelejthesse ezt az egészet, hogy ne kelljen tudomást venni róla, különben nem lehet túlélni, kibírni. Aztán lassan ringatni kezdi magát.
Én meg csak ordítok, ordítok és ordítok, egészen betemetve, egészen elfeledve, azon az
egészen kicsike helyen beszorítva.”- T. Kinga
Az oldás során a magzati korban illetve a születéskor leszakadt gyerekrész gyógyulási folyamata kezdődött el.