„Lázár Ervin meséje olyan, mint egy recept a koronavírus idején”
Hetyke lány volt. Nem tűrt a fején se kendőt, se sapkát, se kalapot.
Dühönghetett a szél, eső, hó szakadhatott, nem és nem. Aztán egy szép napon kilépett az utcára a kertkapun és mit lát? Bizony, egy kalapot. Ott lebegett a kalap a kerítést szegélyező bokrok mellett, éppen a feje magasságában. Jó formájú, fekete kalapocska volt.
– Jó napot – mondta a kalap.
– Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Én vagyok a te kalapod – mondta a kalap.
– Nekem ugyan nem – tiltakozott a lány.
– Tudhatod, hogy soha semmiféle fejfedőt nem hordok. Szabad lány vagyok. Így akarok járni mindig. Hajadonfőtt.
– Márpedig akkor is én vagyok a kalapod – mondta ellentmondást nem tűrően a kalap, és sutty, szó, se beszéd, mint egy ragadozó madár, rászállt a lány fejére.
A lány se volt rest, rángatta, tépte, huzigálta.
Na de rángathatta, téphette, huzigálhatta, a kalap oda se neki. Azazhogy mit oda se neki, éppen hogy, mintha növekedne a súlya, egyre nehezebb lett.
– Te átkozott vaskalap! – nyögte a lány.
– Nem én vagyok vaskalap, te vagy makacs szamár – felelte a kalap és most már nemcsak a súlya nőtt, hanem a mérete is.
– Hagyd abba! Nem látok ki alólad – kiabált a lány.
Persze, hogy nem látott ki, hiszen a növekvő kalap karimája már a vállát nyomta. A lány térde meg-meg rogyott, minden erejét összeszedte, megpróbálta lelökni magáról az átkozottat. De feszíthette az izmait, amennyire csak bírta, a kalap meg se rezzent. Akkor kibújok alólad, gondolta a lány, hirtelen lebukott, s megpróbált kiugrani a kalap alól. De ahogy lebukott, a kalap szegélye elérte a földet, mély csend lett és mély sötétség, a lány ott görnyedt, bezárva a kalap alá.
– Jaj, engedj ki, nem látok – mondta a lány.
– Nem baj, majd tapogatódzol – válaszolta a kalap.
– Nem bírok ilyen görnyedt testtartásban kucorogni, elgémberedik minden tagom – panaszkodott a 1ány.
– Hát állj föl – mondta a kalap.
Óvatosan fölállt, attól félt, a fejét beüti a kalap tetejébe, de nem, volt elegendő tér. Fölnyúlt a feje fö1é, hogy ott-e a kalap teteje, de nem ütközött a keze semmibe. Balra nyúlt, jobbra nyúlt, hogy kitapogassa a kalap oldalát, de ott sem talált semmit. Állt a meghatározatlan térben, koromfeketeségben. Félelem és harag fogta el.
– Itt akarsz engem örökös rabságban tartani?
De válasz nem érkezett, a lány elszántan ugrálni és csapkodni kezdett a sötétségben, hátha lyukat tud ütni a kalap oldalán, és kijut a szabad fényességbe. De csak a levegőt csapkodta, s a dühödt ugrálás közben megbotlott egy kőben és elesett.
Egy darabig magába roskadtan feküdt a földön, aztán sírva fakadt.
– Akkor hát ez a sorsom, itt kell meghalnom egy gonosz kalap alatt.
Fölült.
– Szomjas vagyok – mondta. – Hallod, te kalap, szomjan halok!
Jobbról mintha halk csobbanást hallott volna. Tapogatódzott. Tenyere egy hűvös kő sima felületére tévedt. „Talán éppen ebben botlottam el” – gondolta, s a keze átsiklott egy másik kőre, éppen olyan sima volt és hűvös, mint az előbbi. A két kő között kisujjnyi rés, a résből üde párák áramlottak. Lehet, hogy víz? A lány fölkelt, minden erejét összeszedte, és megpróbálta elmozdítani az egyik követ.
Nagyon nehéz volt, de moccant. S a moccanással együtt halvány derengés váltotta föl a bakacsin-fekete sötétséget. A lány meglátta, azaz inkább csak sejdítette a kezét, a két követ, s igen, a két kő alatt ott a víz. Hogy hozzáférhessen, el kellett mozdítania a másik követ is. Reménykedve nekifeszült, elmozdította azt is. Előbukkant egy kis kristály tavacska, egy forrás. A lány ivott a vízből, s mire fölemelte a fejét, már majdnem teljesen világos volt a különös, szivárványszínű búra alatt. „Ez lenne a kalap?” – kérdezte magától.
Már elég jól látott az opálos félhomályban. Egy gazos kertben állt, a gazok közt kövek, fák, s ni csak, mintha virágok is virítanának a gizgazok között. „Nagy itt a rendetlenség” – gondolta, és nekilátott, görnyedezett, cipekedett, egy kupacba hordta a köveket. Mire végzett a kőhordással, már nyoma sem volt a félhomálynak, szép reggeli fényességben fürdött a kert, most már színről-színre látta,milyen gyönyörűséges virágok virítanak a gazok között. Látta fák leveleinek smaragd színét s a fákon a cirmos, pöttyös, aranyló meg ezerszínű, sosem látott gyümölcsöket. Fogta magát, kihúzgálta a gazokat. Jó sokáig tartott, sajgott a dereka, égett a tenyere, mire végzett, de nem törődött idővel, fáradsággal, tette a dolgát. Mire az utolsó gazt is kihúzta, égi fényességben ragyogott a kertje. Makulátlan zöld pázsit, középen átkígyózik rajta a forrás-tóból kibuggyanó erecske, a fák meg gyümölccsel ékszerezett lobbanások. „Pompázatos” – mondta a lány, s mivel megéhezett szakított magának minden fáról egy-egy gyümölcsöt, leült a kőrakásra, és megebédelt. Elillant a fáradtsága, megtelt erővel.
Ekkor valami furcsa zajt hallott. Dörgést, durrogást, harsogó morajt és erőszakos kopogást. Igaz, nagyon távolról. Feszülten figyelt és rájött, ez a zaj a kalapon kívül dörög. Már nem is érdekelte annyira. De a kalap fölvilágosította:
– Talán vihar. Vagy háború. Az is lehet, hogy aranyakat szórtak a nép közé. Nem tudom pontosan.
A lány végigjárta a kertjét, megsimogatta a fáit, leguggolt a virágai mellé, hogy jobban megcsodálhassa őket. Ivott a forrásából.
– Akkor most nekem örökké itt kell élnem? – kérdezte tétován.
– Dehogy kell. Most már igazán szabad lány vagy – mondta a kalap.
És lassan fölemelkedett. A kert összezsugorodott,és összezsugorodott a kalap is.
Ott állt a lány a kertkapu előtt, a kerítést szegélyező bokrok mellett a feje magasságában egy jó formájú kis fekete kalap libegett.
– Most elhagysz? – kérdezte a lány.
– Mondtam, hogy a te kalapod vagyok – válaszolta a kalap.
A lány kinyújtotta a kezét, megfogta a kalapot és a fejébe húzta. Jó erősen, nehogy elfújja a szél. Elindult a villamosmegálló felé. Amerre járt, megfényesedett az utca. Talán a kert miatt.