Gyerekkori szerelmem suhant át álmomban az éjszaka sötétjén, de nem szólt hozzám. Az utcán sétált, én utána futottam, de ellépett mellettem. Elékerültem, mire ő szó nélkül sarkon fordult. Nyújtottam felé a kezemet, de csak üres tekintettel átnézett rajtam. Mikor felébredtem fájt a szívem, nem értettem miért tagad meg engem. Több, mint 20 éve nem láttuk egymást, de az első szerelem felfedezéseinek édessége beleíródik az ember lányának szívébe.
Az ablakredőnyön tompán csillogott át a reggeli napfény, volt még idő magamra mielőtt felzajdul a ház a gyerekek hangjától. Behunytam a szemem és csendesen visszamerültem tudatom végtelen óceánjába és kutattam miért érint meg ennyire a ma reggeli álmom. Átnéznek rajtam, semmibe vesznek, nem fogadnak el. Egész lényemet megsemmisítő érzések sajogtak a szívemben, miközben egyre mélyebbre ástam, hogy mi van mindezek mögött. Mi lehet rosszabb annál, ha azt éreztetik velem, hogy nem vagyok fontos, nem szeretnek. És annál mi lehet rosszabb, ha azt érzem, hogy átnéznek rajtam, hogy elutasítanak, sőt megtagadnak?… (folytatáshoz kattints a Tovább olvasom gombra)
Önmegtagadás
És akkor, mintha meglebbent volna a régi életeket letakaró fekete fátyol és bennem felsejlett egy lélekfoszlány. Lehet, hogy valamikor réges régen én tagadtam meg önmagam? A mindent átható önmegtagadás érzése elmélyült bennem, szemhéjam ólomsúlyként zárult szemeimre.
Eszembe ötlött, amit nemrég egy tudós férfiről olvastam. A dátum 1633. június 22-e. Egy erőtlen, idős férfi térdel a római inkvizíció bírósága előtt. Ez a férfi egyike a kor legismertebbjeinek. Tudományos meggyőződése hosszú éveken át folytatott tanulmányozáson és kutatáson alapszik. Ám ha menteni akarja életét, meg kell tagadnia azt, aminek az igazságáról meg van győződve. A férfi neve Galileo Galilei. Azt szerette volna elérni, hogy az egyház fogadja el a kopernikuszi elméletet, mely szerint a Föld kering a Nap körül, nem pedig fordítva. Nem járt sikerrel. Inkvizíció elé citálták és bűnösnek találták. Ám Galilei nem akart mártír lenni, ezért arra kényszerült, hogy megtagadja elméleteit. Miután felolvasták az ítéletet, a térdeplő idős tudós, aki a vezeklők ruháját viselte, ünnepélyesen ezt mondta: „visszavonom, megátkozom és elítélem a fenti tévedéseket és eretnekségeket (a kopernikuszi elméletet) s általában minden és bármilyen más, a Szentegyházzal ellentétes tévedést…”
Gallilei majd egy évtizedet élt még ezután, folytatta tudományos munkásságát, de a feljegyzésekből kiderül, hogy a tudós egészen a haláláig gyötrődött amiatt a megaláztatás miatt, hogy meg kellett tagadnia a felfedezéseit.
Előző életemben
Egy pillanatnyi párhuzamot vonva e tudós elmével, elgondolkoztatott, vajon rejtőzhet-e az én tudatalattimban egy olyan emlékkép, hogy valaha nekem is meg kellett tagadnom önmagamat, tudásomat, képességeimet?
Erőlködtem, mégsem jelent meg konkrét emlékkép, nem láttam magamat előző korok ruháiban, nem bontakozott ki konkrét esemény, amit traumaként raktároztam volna el, de mégis áthatott a bizonyosság, hogy egyszer én is úgy döntöttem, hogy megtagadom az elveimet és cserébe az életet választom. Mint Galilei, aki nem akart mártír lenni. Aki tudta, hogy nagyobb hozzájárulás tud lenni az emberiségnek élve, mint a mártír halállal.
Az önelfogadás ajándéka
És akkor felkapcsolták a villanyt a fejemben. Mi lenne, ha nem az önmegtagadás bűntudatát hoznám át a mai valóságomba, hanem annak az elfogadását, hogy akkor és ott jól döntöttem, mert így tudtam életben maradni, így tudtam az akkori gyerekeimet felnevelni, így tudtam szerető társ lenni. Egyáltalán így tudtam létezni.
Kértem a Teremtőt, hogy mutassa meg nekem a teljes Önelfogadás ajándékait. Éreztem sejtjeimbe belecsepegtetődik és zsigeri szinten mindent átír bennem az új érzés. Csak másodpercek teltek el, de azt éreztem, hogy újra egységbe kerültem önmagammal.
Hogy tudnék teljes életet élni, ha nem fogadom el önmagamat? Hogy tudnék a jelenben bárkinek bármit adni, ha én nem fogadom el a felém nyújtott ajándékokat és az évszázadok alatt a magam számára összegyűjtögetett kincseket?
Önszeretet
Ezt már sokat hallottam, elcsépelt frázisnak tűnt eddig ez a szó. Szeresd önmagad, ez folyik a csapból is. Értettem, de nem éreztem miről szól ez valójában. Most már tudom, az önszeretet alapja az Önelfogadás, azt pedig az hozza, ha bűntudat és lekiismeret furdalás nélkül el tudom fogadni magamat, jelenlegi és régebbi döntéseimet. Mert senki sem akar rosszat magának. Az ember mindig a legjobbra törekszik, így hozza meg a döntéseit, szeretetből, mert jót akar magának és másoknak is. Kértem a Teremtőt, hogy fürdessen meg az önmegbocsátás fényében is.
És mégis mozog… -mondta Galilei. Én pedig élek és végérvényesen eldöntöttem kibontakoztatom a képességeimet és kihozom magamból a legtöbbet.